Az igazi szerelem mítosza és a párkapcsolatok nehézségei
A modern mítosz, ami ma átszövi életünket a mozi meséin és a hétköznapok narratíváin keresztül, arról szól, hogy vár az igazi szerelem. Egyszer eljutunk ahhoz a személyhez, aki mindenben az lesz, akire várunk. Ennél is fontosabb, hogy itt véget is ér a mítosz, azt sejtetve, hogy innen már minden rendben. Megvan, megtaláltuk, és akkor együtt minden jó lesz.
Mi történik a valóságban?
Soha nem látott magányosság. Az emberek egy jelentős része soha nem találkozik azzal a valakivel, akire vár. Egy második jelentős része igen. Ezeknek a kapcsolatoknak a többsége mégis azzal végződik, hogy kiderül előbb-utóbb, hogy nem ő az. Kiderül, hogy valamilyen lényeges kérdéshez másképp viszonyulunk, és nem tudunk már közös életet tervezni együtt. Vagy egyszerűen valaki megcsal valakit, és lelepleződik, hogy ez nem az igazi volt. Vagy éppen az unalomba fulladás elől menekülési kényszert érzünk egy idő után. A kapcsolatok egy része pedig fennmarad évtizedekig is, kívülről nézve minden rendben van, belülről nézve ezek között is sokan vegetálnak, és már réges rég semmi érdekeset nem találnak a párjukkal eltöltött időben. Kivételesnek látszanak a jól működő kapcsolatok.
Mi történik? Ha a mítosz igaz, miért van az, hogy az igazi jó kapcsolatot csak olyan kevés ember találja meg? (Megtalálja egyáltalán valaki?) Talán a mítosz a tévedés? … Talán egyáltalán nem így nem jönnek létre a jól működő kapcsolatok? …
Nézzük meg közelebbről a mítoszt és a kapcsolatokat!
A mítosz arról szól, hogy a két főhős első látásra tudja. Vagy éppen első látásra utálják egymást, aztán az események forgatagában egyszercsak egymásra néznek, és tudják. Esetleg futó kalandnak indul a kapcsolatuk, mégis felfedezik, hogy egymásnak vannak teremtve. Vagy tévedésből randiznak barátaik helyett, mégis egymásra találnak egy este leforgása alatt. Mi a közös pont? Az igazi megtalálásához nem szükséges idő, és nem kell mélyen megismerni a másik személyt. Az igazi megtalálása a varázsütésen múlik. Pont ilyenek a mai ismerkedési szokások. Leképezik a hollywoodi forgatókönyveket. Szeretnénk ráismerni az igazira. Szeretnénk egy hirtelen sodrásban meglelni mindent, amiről valaha álmodtunk.
Furcsa gondolat a mai világban, hogy maga a mítosz nehezíti meg leginkább, hogy rátaláljunk arra, amit keresünk. A mítosz szerkezete elveszi a lehetőséget, hogy valóban megismerjük a másikat, és ő is valóban megismerjen engem. A sodró lendület előbb visz bele egy lekötöttségbe, mielőtt tudnám kivel kerültem egy kapcsolatba. A lekötöttség azonnal egy lezárást hoz létre, én az ővé, ő az enyém, másokkal így már nem ismerkedünk. És máris beindul a program, amit a kapcsolatban el akarunk érni, pedig azt sem tudjuk, ki a másik. Valójában próba szerencse alapon nekifutunk a közös élet felépítésének azon az alapon, hogy vonzónak látjuk a másikat. A mítosz azt mondja, így kell. Hol a hiba? Mennyire reális, hogy a vonzalom elég alap arra, hogy fel tudjuk építeni közös életünket évtizedekre. Ha kimegyek egy forgalmas helyre, a megfelelő nemű emberek közül a nagyjából korban hozzám illők hány százalékát találom vonzónak? Tíz, húsz biztosan. Akkor közülük bárki lehetne az igazi? A mítosz tulajdonképpen ezt mondja.
És a mítosz itt véget is ér. Azt sugallja, hogy ha már megtaláltad az igazit, akkor a többi magától fog menni, és ha lesznek is nehézségek, azok maguktól megoldódnak. Éppen ezért, amikor nem ezt látjuk, akkor magát a kapcsolatot kell megkérdőjelezni, lecserélni. Vagyis nem ismertem meg a másikat, amikor beindult a kapcsolat, majd eljutottunk valameddig, hirtelen rájövünk, hogy nem értjük egymást, tehát a ő nem az igazi. És kezdjük elölről ugyanazt. Hátha most jobbat találunk. Talán inkább azt a következtetést kellene levonni, hogy így kicsi az esély. Jobb lenne, ha elfogadnánk, hogy nem ismerjük eléggé egymást.
Egyrészt már az elején, mielőtt elhitetjük magunkkal, hogy ő alkalmas arra, hogy mindent megadjon nekem. Talán érdemes lenne jobban megismerni, kivel is akarom megvalósítani az életem tervét. Ma szinte teljesen ismeretlen az a gondolat, hogy a vonzalom mellett érdemes megismerni valakit mélyebben, még valamiféle elköteleződés előtt. Vonzalom nélkül persze hiába, de a vonzalom túl gyakori. A vonzalom elég egy szexuális kalandhoz, de édes kevés egy közös élethez.. A mai mítosz teljesen összemossa a szexuális vonzerőt a társkapcsolatra való lehetőséggel.
Másrészt, még ha nagyon hasonlóak is az elképzeléseink, ha jól megismerjük egymást, akkor is, mennyire vagyok én ugyanolyan, mint tíz éve. Talán sok mindenben változtam. Változni is fogok. A másik is. Akkor hogyan maradhatunk együtt? Mi lesz később? Erről a mítosz nem mond semmit. Mennyire leszünk képesek megoldani, amikor eltérő dolgokat szeretnénk? Ha az elején fontos lett volna a közelség, a lelki intimitás, akkor később még fontosabb lesz. Az elején a vonzalom sok mindenen önmagában átsegít, és reményeink, álmaink is nagy teret kaphatnak, átlépve a ma kisebb gondjain. Később az életünk azzá válik, amik vagyunk, amit teremtünk magunknak, sokkal kisebb eséllyel tudjuk belefantáziálni azt, amiről már kiderült, hogy nincs. Felértékelődik a realitás, az én valóságom, a másik valósága. Vagy bele tudunk merülni ennek felfedezésébe, vagy menekülhetünk a fantáziákba, tovább, egy másik igazi felé, akiről azt fantáziáljuk, hogy jobb lesz.
Önmagam és a másik érzékelésének hiánya
A mai kapcsolatok legnagyobb problémája nem az egyéni jólét keresése, hanem önmagam és a másik érzékelésének hiánya. Önmagam és a másik felfedezése helyett a kapcsolat arról szól, hogy öntudatlanul elkezdjük ráerőltetni magunkra és a másikra hozott programjainkat, sémáinkat. Csók, és máris nyomjuk a saját programunkat, és addig nyomjuk, ameddig lehet. Erőltetünk valamit, például: „haladjunk: lakás, ház, autó, esküvő, család… vagy éppen az a program fut, hogy „de semmi elköteleződés”, kinek mi a belső programja. És közben, amikor sokan azt fantáziálják, hogy „a másik velem az úton”, gyakran a másik már azt fantáziálja, hogy „mikor jön már egy jobb”. Ezek a sémák néha stabil kapcsolatot alkotnak, de gyakran csak egy darabig működnek együtt, és egy idő után viszont kiderül, hogy senki sem éri el, amit szeretne.
A nyitottság és a másik érzékelése helyett tele vagyunk tudatos és nem tudatos sémákkal. A sémáink nagyrészt tudattalan játszmák, drámák, amiket valóságként élünk meg, pedig ezek nem valóságosak, csak a múltunk feldolgozatlan emlékei. A valóságot folyamatosan a múlt – leginkább az első hat év – hatása alatt éljük meg, és eltorzítva látjuk. A személyiség alapvető dinamikája már hat éves korra kialakul. A személyiségünk mélyebb megértése nélkül a tudattalan dinamika irányítja a kapcsolatainkat. Behozzuk mindazt a kapcsolatba, amit már szüleink sem tudtak megoldani, és tudat alatt átadták nekünk még kisgyermek korunkban.
Valójában, ha nem leszünk képesek valódi lelki közelségre, akkor nem lesz jobb senkivel. Ezt a közelséget sokan nem ismerik eléggé. Erről szólnak a modern önismereti terápiák: nem ismerjük magunkat, és nem tudunk intimitásban lenni másokkal. Nem tanultuk meg a szüleinktől, mert ők sem tudták. És lehet, hogy ott sem voltak velünk igazán. A valódiság hiányát kompenzáltuk álmainkkal. Ahelyett hogy valódi kapcsolatban lennénk önmagunkkal, főleg fantáziákban élünk. Arról álmodunk, hogy amikor majd ezt és ezt elértük, akkor boldognak érezzük majd magunkat. És ezeken a fantáziákon keresztül látjuk a másikat is, és hisszük el, hogy majd ha megfelelően haladunk, akkor jó lesz együtt lenni a másikkal. Valójában ez csak a jövőbe kivetítése annak, amire most nem vagyok képes.
Most kell közel kerülni önmagamhoz, feltárni magamat a másiknak, és ebből a közelségből meglátni a másikat. A közelségben lehet valódi kapcsolatot felépíteni, ahol a másik személyes valósága értékessé válik, és megéri ott maradni. Ha valóban tartalmas az, ami kettőnk között felépült, akkor lesznek megoldhatóak a nézeteltérések, akkor lehet túllépni hibákon, akkor válik erősebbé a kapcsolat annál, hogy egy izgalmas félrelépés tönkretehetné. És ha nagyon sok az, amit megosztunk egymással, akkor a közös valóságunk olyan gazdag, hogy lényegtelenné válnak azok a dolgok, amik éppen nem oszthatóak meg.
Mi volt régen?
Mi volt a mai mítosz előtt? Régen jobb volt? Nem, csak más volt. Régebben – mondjuk az 1920-as években – az emberek leginkább csak társadalmi szerepeknek akartak megfelelni. A túlélés, a megfelelő szerep elviselése volt előtérben. Az egyéniség, a személyes érzelmek kevesebb teret kaptak. A szerepeknek megfelelő házasság egyszerűbb feladat volt, mint a mai érzelmekben gazdag, egyéniségünk kibontakozását támogató párkapcsolat. Az a vágy, hogy szeressem az életemet, a munkámat, a páromat, tulajdonképpen az 1960-as évektől kezdett megjelenni. A „Jelenetek egy házasságból” éppen ezt ragadja meg, a házasság öntudatra ébredését, a szerepből való kilépését.
Ma többet akarunk, mint nagyszüleink, és jobban akarjuk csinálni, mint szüleink. Minden esélyünk megvan rá, de csak akkor, ha merünk önmagunk mélyebb megértése felé indulni. A mai generációk számára a legnagyobb feladat megtanulni közel kerülni önmagunkhoz és megtanulni közel kerülni másokhoz.